Tegyük fel, ez a bizonyos árny, Nessy. Mint a Lock Nessy szörny, úgy. A hasonlaton el lehet gondolkozni..
Neki bizony, azért, van életútja. (már amennyiben ezt annak lehet nevezni.) Ebben az életútban, bizony van néhány zavaró szereplő, zavaró szereppel; azaz leginkább egy. Szögezzük le. Ő nem az apja. Ettől a szereplőtől paranoiás kicsit. Alkotójától vér szemeket, vas- láncfűrész fogakat, habzó agyat , röntgen szemeket; rasszista, és diktátori, „leborulni előttem, és kuss!”, és hatalmas jellemet kapott. Remek dízel olaj a pánikroham motorjához.
De igaza van.
Nessy multkor azért sírt, hogy mennyire igaza van. Mert Nessy undorító és bűnös. Mert nem érdemel meg semmit. Végérvényesen ebből alakult ki a „senkit” variáció.
És KÖSZÖNI SZÉPEN, hogy leszarják.. „KÖSZÖNÖK MINDENT!” írta le sokszor. Mindenkinek igaza van.
Állt kétségbeesve, zihálva, benne a homályban, szürke fellegben, és nem tudta hova fusson. Rohanjon, rohanjon! Mert. Ordítást hall a közelben. Éles, durva, kemény hang volt ez. Félt ettől a hangtól, sírt, és leírta sokszor: „ GYŰLÖLLEK!”Aztán meg azt, hogy: „TÜNÉS!”. Végül megszólalt benne Adél, hogy ne bőgjön már, mert nem is ővele ordított ez a hang! Pedig ő érezte, érezte magában ezt a hangot, szívdobogásként, és minden egyes lélegzetben. Egy sárga ér, és izom dúc volt már az egész! Néha úgy érzi, meg akarja ölni. Meg fogja ölni. De értelmetlen ettől rettegni, mikor igazán nem is érdekli, mi lesz vele, ha egyszer lesz valami test-ruházatával. Vajon meddig bírja a foltokat a zsák?.. Teljesen érthetetlen!
Annyira ki van szolgáltatva Nem Az Apjának. Kifeszíti őt, bilincsbe verve, mozdulatlanságra késztetve; átlátva a bőrön is, a rácsokon, és a csontokon, bele lát a szervbe, mászkál benne, és nem tünik ki. Minden az övé. És mindenki ki van szolgáltatva neki. Az anyja is.
Nessy lassan mozog, szédül, meg dől is, szédül benne minden. És pityog. El akar marni mást önmagától, mindent és mindenkit magának akar, beléjük költözni, egyé válni, és végre más lenni. „Suicid mámor”. Bármit megtenne azért, hogy visszaszerezzen bárkit. Ahogy megy, lépked, körötte minden statikus, pontozódó zaj, szédül és ruhája gyenge. El fog esni, és beveri magát. Nem tudja hol van. Eltünt. Bogarak. Másznak. Vér csöpögés. Bele ragadt. Úgy érezte, meg fog halni, fulladott, izzot, izzot a tüdő, szivacs tüdő. Vulkán lett az egész, és ordított „ Úgy vághatsz belém, ahogy csak akarsz!!” És látja erét elpattanni.
Nem sok idő kellet neki, mire rájött arra, amit már eddig is tudott, de azért erre mindig újra és újra rá kell jönni. Arra hogy mocskosul önző, és mocskosul hazug is. Önző, ráadásul mosolyog, bíztat, meg oktat is. Ettől hazug ő.
Aljas dög! Nem gondol másra, csak magára
nem gondol magára, csak másra, és abban is magára!
Nem tehetné azt, amit tesz
álszent duma, hogy küzdj,
lesz, ami lesz!
De titokban kell tartani, titokban mindent
és mondani azt, amit még ő sem tud;
bíztatni, miközben minden hit hamis!
Egyedül van. Sötét van. Csönd.
De van, ami fényeket gerjeszt, mosolyt csal, és őszintén bíztat. Ismerőse, gyönyörű zene, gyönyörű, könnyet söprő Kowalszky; drága hang, és drága ember, ölel s ringat, simít és azt mondja „ ssss, hagyd!”. Megindító lény, egy darab hidegség nincs benne, csak fény és remény, kedvesség. Ültek egymás előtt, megérintették egymást, fény lett, meleg, tavasz, nyár; és új szél simogat. Nessy csak nézte mit művel vele ez a varázs, mert lesimította arcáról a fagy láváját, ahogy hozzáért, szeme újra könnybe lábadt, de elszállt minden, s nyugalom ringatta el.
Másnap Nessy rájött, hogy egy nagy, fekete kutya lakozik benne.
Szédült, a világ ólommá lett, ólom volt a két füle között, úgy érezte megfullad, esett. Már nem érezte a reményt, viszont mindenkit gyűlölt. Érezte ahogy habzik, ölelte a vér, ömlött, és mossta ölét. Megszűnés..
De még mindig ment. Egy lépcsőhöz ért, látta hogy mozognak, egymáson elsikló, egyszerű kőlépcsők voltak, és úgy érezte minden habzik. Ez a hab egyre nagyobb, és egyre vadabb lett, mintha be akarta volna kebelezni, teljesen elnyelni.
Fekszik tehetetlen, tele van lyuggatva a teste, mégsem pusztul el. Apatikus az egész. A kés belemélyed, majd kihúzódik. Aztán megint belemélyed, és megint kihúzódik, és így tovább.
De legalább egy ablak van, az ő kis fura labirintusában. Ezen néha kinéz, és látja a puhaságot, porcukrozott tájat. Keser-édes érzés. Arról hogy a táj megújult, megint csak az jut eszébe. Aki nem kéne hogy eszébe jusson. Édes porcukor, tényleg? Így nem teljes a szépség, lemaradt egy fekete pont. „Ez így nem fer, hogy te nem vagy!” Pityog.
Kezében az él. Bőrén rajta az él. Mar, csíp, éget a fém.. És megnyit vastagon a ruha alatti kék valami fölött. A fémben dobogást érez, és zsibbad a kar, és szédül a fej, ernyed a test, szédülnek a lábak..
