...Látja maga körül az embereket, de nem érzi őket. Önmagát se. Nem tudja hol van. Furcsak ködben, homályban ül, s mintha víz alól hallaná azt a sok, látszólag élő alakot. Mozognak, beszélnek, fecsegnek, zörögnek tompán. Túl nagy a homály. És túl nagy a kétség. És a fájdalmas vágy.
De.
Hisz olyan finom minden érintés. Amit testektől, ezektől a furcsa mozgó alakoktól kap. Símogatta őt egy alak. Lehellet finoman érintés, mely lágyan vág belé, amitől elolvad, szinte megered könnye, és kicsalja a mosolyt. Aztán jön mégis, valamiért a buta kérdés. Mi van ha hazudott? Hazug volt e ez a gyöngéd erő? Vagy mégse? Nem érdekli. Szeretné ha még többet és többet hazudnának neki. Minden olyan szép. Elsőre tiszta. Gyönyörű minden kedvesség, még a legapróbbak is, még a legfelületessebbek is, még azok is elöntik fénnyel, és érzékkel, és..talán..leginkább..önmagával, léttel. Ringatnak, mint a leglágyabb zene, s mint hang.
Van bennük valami mindennél magasabb, isteni erő, ami feltépi benne minden gyilkosságát, minden gyűlöletét, szadizmusát. Felszakít benne minden fájdalmat, hogy csak a fénnyel tükröződő, Szent könnyek maradjanak. Tündöklő fuvallatként siklanak át rajta, csiklandós fényként életet lehel belé.. - Áldalak Érintés! - mondja az égre nézve, elragadottan, könnycseppet fúj a szél..
És már nevet is. Nem tudja miért, és mások sem tudják. Most nem érdekli semmi.
Aztán lecsendesülnek a dolgok. Körülötte minden szép, sima, tiszta üveg.. Palota. Üveg csönd. Folyosó. Tisztaság. Talán remény.
Nem sokára látja, érzi ahogy pók mászik ki a fülén. Nem tudja mire vélni. Egyre több lesz, és több, özönlenek ki belőle, nagyok, feketék, fürgék, félelmetesek. Olyan zavaró az egész, próbál nem figyelni, meg figyelni is, csak másra, de nem megy egyik sem. Idővel elmúlik. Kiment belőle az a sok, és könnyen lépdel már a halk üveg folyosón, sima tükröződésben.
