Ott állt az árny, kietlen tájon, ködös szellő hatolta bőrét. - Mi van ha örökre elvesztem?? - Kérdezte a gondolat. Rátalálhat e még arra amiről azt sem tudja micsoda még, hiánya mégis mindig kábítóan hat rá.. Vajon rá talál e még a Valóságra, amelyből ő nem kaphatott, szívhatja e be magába mások anyagi létét? Más anyagi létét? Vagy Holt Kincs marad örökre már, mit tenger sötét habja rejt? Vadul az érzéstől, a távolság kínozza, öli. A sárban feketéllik illúziós teste, önmagába kapaszkodva, szorítva térdel, és a vér csillogva zuhan belé, hogy végre érezze a létezés két élű örömét, fejében spagettiként mozog a felismerhetetlen, és hirtelen valami erő önti el. Zene hallik, mellyel táncol, érzi testét, az életet, kapaszkodó lehelletet, megtelik fénnyel és anyaggal, ahogy ismerőse nyaldossa kékkel, és tűzzel. Fogják egymás kezét, forognak, forognak hevesen, „téged már láttalak!” kacagják mindketten. Köröttük folyik a táj, összeolvadnak a határok, és megtelnek a rések. De.. Végül menni kell. - Ne ahgyj itt!! - ordít, de nem tehet semmit. Tehetetlenség, ismerős mégis ismeretlen. Újra a szürke köd virágok veszik körül bűnös illatukkal.
Elindul valamerre ezen a furcsa folyosón. Kőből van minden, szürke, láthatatlan kőből, a talaj pedig sehol sincs. Tapogatva mászik. Hirtelen pislákoló fény bukkan fel, a távolban. Közeledik hozzá, reményt hozzva magával talán, ahogy egyre közelebb ér, pislogása gyorsul, végül is lehalkul, és a szívet melegség árasztja el a fény érntésétől. Ahogy megtelik a folyosó ráismer, hogy mendennek alakja van, gótikus pillérek ölelik a kőfalat, absztrakt díszek és minták fonódnak, a padló, meg valami vörös kőből lehet, úgy látja. Őt is elönti a ruha, fekete csipke, dráma, szakadt harisnya. Hamar rá jön, hogy a fény becsapta. Hangyák özönlenek elő, másznak fel rá, őt akarják, semmi mást. A gyomrát rágják. Sír, sikít de itt minden süket. Régi, vonatként süvít végig a „tájon”, és arra gondol nem akar megnyugodni. Ahogy megtelődött fénnyel, érezhette érintését, minden kis sugár képként vágódott be agyába, valami hátsó, ami irányította a vetítőt gyorsan és kéken pörgette a képeket. - Hova kerültem?? - Nem érti. Tehát a helyek mindig változnak. Kényelmes, vörös fotel, előtte a mozivászon. Számára nem kényelmes. Csak vörös, még inkább kék. Nem tudja, vajon az övé e mind ez? Fel állt, és kiment. Összetalálkozott a Keleti Hajnival. Állítólag a Keleti Hajni ismeri. Állítólag a Keleti Hajni ismerős. És az érzése is ismerős. De mégis..fogalma sincs kicsoda ez a nő. Egy biztos: Kék és vörös. Melegség öntötte el, Hajni intett, és mosolygott, és ment tovább. Később, nem tudja hogyan, egy cowboykalapos férfivel találta magát, 30-40 év körüli férfi, lehet azt is ismernie kellet volna, az ember legalábbis úgy tett, mert valamit nagyon beszélt hozzá. De mit is? Arra eszmélt föl, hogy a férfi mintha mindent tudna, bal kezére mutat és azt mondja: „...a másik a jobb kezed, és így nem vernek át.” Ennek semmi értelme nincs! Áll a némaság, és kicsit mérges, hogy még egy őt ismerő, magabiztos cowboy sem tud jó tanáccsal szolgálni. Duzzogva tovább áll.
Túl nagy a csönd. Túl sokkoló a csönd. Vékony, néma csönd. És ekkor. Eszébe jut a Csönd. Az a fajta, ami másokban van, őfelé. Jobban mondva másban. Eszébe jut, mennyire fél. Stagnálás, szűkülés. Vacog, nem akar egyedül lenni, sikít. A Csönd viszont süket is.
Tehát nem tud mit kezdeni magával, konzerv tetővel a kezében ügyesnek hiszi magát. Szabja szét a karját, a lábát, jó ahogy megnyílik a bőr, és felszínre kerül az eddig láthatatlan. A ragyogó vér mindent elönt.
Később, mikor elhalkult a csönd, gyilkos zsarolás ötlött fejébe. Öngyilkosság. Minek? Hogy fájdalmat okozzon másnak. Annak aki anyira hiányzik, annak aki annyira elhagyta, akit imád, akit gyűlöl, ölelné és ölné egyszerre. Kicsi ő még, és tudatlan ahoz, hogy kiderítse mi a jó. A Nap még egy utólsót pislog a horizont mögül, majd végleg eltűnik, és mindent elborít a sötétség. - GYŰLÖLLEK!!! - visszhangzik az utolsó, állatias üvöltés..
Kowalsky:
Van, hogy a kezedet érzem a vállamon,
De mégsem vágom, hogy ez így van vagy álmodom,
És hogy a súly, ami húz, az visszatart vagy felemel...?
Mindegy!
A lényeg a lényeg, hogy bármi jön, ne eressz el...
Van, hogy a szemedet érzem a hátamon,
Figyelsz, mint őrszem a szétlőtt várfalon
De hogy ez a súly, ami húz, az visszatart vagy felemel...?
Van, aki képben van és van, aki mindig szív
Minden út összefut és Hozzád hív...
Ref.:
Lehet, erre van,
Lehet arra lesz,
Lehet balra jobb, lenne, talán
Lehet jobbra, de még nagyon messze van!
Lehet, erre van,
Lehet arra lesz,
Lehet balra jobb, lenne, talán
Lehet jobbra, de még nagyon messze vagy!
