Labirintus

Élesen karmolva öleli át a reszketős érzés..

Felszakítja a puha kis testet minden érintés

mar mar mar mar mar mar mar mar mar mar mar mar mar mar mar mar mar marm amr mar mar mar mar mar mar mar mar mar

...

Sírtam. Szorosan öleltem magamhoz fél kézzel a puha macim. Másik kezem a képzeletbeli tiédhez húzodott.. Az a pici, gyermeki kéz.. Mert fáztam.. Minden húsomban itt akarlak tudni! Az a kéz befészkelte magát a tiédbe.. Lágyan dagasztottam mint egy macska, bíbelődtem, cirógattam az ujjaid.. Jó volt.. meleg.. finom.. Éreztem ahogy rátapadok az érzésre, teljes erőből szívódtam be.. Hozzád.

Mámorító, fátyolos vágy.. véres. Megfeszít: belegondolni: ha itt lennél..  Mosolyt csal, és könnyek simítását.. Megfeszít a félelem.. és a vágy..

és az, hogy tudom hogy csak te Vagy, senki más.

...

De mélyen belém mart valami fekete. Érezni a vérszagot, de nem attól síkít.. Eltörpül. Éles kések szelik darabokra meztelen testét-

...

A Hófehérke volt az. Másnap. Kéjes-gonosz vigyorral előránt egy gépfegyvert. és már nem is hallani mást: tratatatatatatatatatatatatatatatatata

BUMM megszűnt az univerzum. A kis törpegolyó az anyaméhben. Nem hallooooom!!

veres kis vékony szálak nyújtóznak a bőrhalmazon

fél..

Anyu depressziója...

Mikor még kisebb voltam... De most vagyok a legkisebb!.. Mintha meg se születtem még volna.. Anyaméh..sötét..vak..bura..hangok..tompák..víz alatt lenni..elzárva..

Picinek lenni..

"Identitásunk a múltból építkezik.."

Hol vagy apu???

Önbüntetés. Kérdezitek miért teszem ezt magammal. Benyögök valami faszságot. Hogy feszültség, hogy büntetés. Próbálom elmagyarázni, hogy nem dühből, hogy nem szomoriból, hanem... Miért nehéz??? Dühös vagyok. De félek. Ennyi csak.. Vagyis.. Nemtudom. Hozzá szokhattatok volna már: " Nem tudom."

Ti azt mondjátok: "Mást!" "Mással!" Ti azt mondjátok adjam ki magamból, mondjam el, beszélj!! Ha mérges vagyok csapkodjak párnát, ha szomori vagyok, nézzek meg egy jó filmet!.. Mondjam el!! De nem értitek hogy nem vagyok szomorú???!

Bonnie Bonnie Bonnie Bonnie Bonnie Bonnie Bonnie Bonnie Bonnie Bonnie Bonnie Bonnie Bonnie Bonnie Bonnie Bonnie Bonnie Bonnie Bonnie Bonnie Bonnie Bonnie Bonnie Bonnie Bonnie Bonnie Bonnie Bonnie Bonnie Bonnie Bonnie

Bonnie ma kapott egy mandarint. A mandarinra az ő nevét írták, nagybetűkkel, filccel. Bonnie megfordította a mandarint és ezt írta a másik oldalra, golyóstollal: Bonnie szennyese

Bonnie ma látott egy arcot. Isteni volt!

Jönnek a dolgok, és telnek a napok, talán nem történik semmi, talán történik. A börtönbe fény szökik, annyi minden, emlékezetkihagyás, kiborulás, sírásó sírás, könnyek, verés, düh, félelem, megkötöz, elfogyok, vékonyodom.. Mozognak a dolgok, belül, sétálnak a jelenetek, meg a víziók, megy a tv, mégse lehet felfogni, megtartani magamban a látványt, a hangot, magamat nagyon nehéz, nagy lufi lufi lufi.. Álmos erő, szempilla festő.

Csak a zene él, az az örök, más nem. A szeretet megsirat. Gyönyörű, forró könnyek érik el államat, csipp csöpp, szépek, élnek, égnek, vannak, lágyak, reszketés, nagy cseppek, gyöngyök, de csak egyedül. Beszélni csak magamba, ami fontos lenne, az nem szökik ki, csak bámulok magamba, nézem a lehelletem, itt a tél.

Jó a nap, jó a reggel, ha úgy kezdheted, hol az otthon?? Jó napot! Nem találom, nem találok semit. Elmenni bárhová menni kéne, rohanni, rohanni, de veszélyes, megbújni, megbújni, remegni, bőgni, járkálni föl s alá, szorítva macit, fülét tépni, csimpaszkodni a szőrbe, a szálba, mikor szakadékban lógsz; meg dühöngeni, üvölteni de magadban, nem mersz hangot kiadni, csak szakadni, és vágyni.. Úgy tenni, mintha ölelnének, de szép.. Ölelni de szép.. Ölni de szép.. Csak ne legyek egyedül, kérem szépen, valaki segítsen, most! Most akarom! Kisgyerek, hisztizik, de minek, eltünt már rég az értelem, csak a vonat zakatol, hogy üssön el! Senki sincs itt, fázom..

Fehér korong, tea, ami finom, ég az arc, lázam van, hányinger.. Hányok, undorító és szánalmas.. ahogy reszketek és szédülök, olyan nehéz megmozdulni, folyékony lett a testem, vízben, víz alatt, nem lehet moccanni, nehéz.. Eltünt minden, megszűnt.. a hiszti, minden, nem lehet, így nem lehet gondolkodni, alszok mingyárt, a fejem, mintha nagyon nagyon pici lennék, nehéz tartani, visszakúsztam a csecsemő létbe.

Szakadni, szakadni széjjel, szakítani, és szakítani fel, minden estém, éjjel, mert csak egyedül sírok, meg ha sötét van, magával ragad bennem, valami ismeretlen erő, ahogy lüktet az ér, táncol a vér.. Nagyon hiánmyzol, könyörgöm legyél itt, mert megölöm magam, ments meg, valaki, hahóó, ja de utálsz, örjöngsz, én is, hasfelmetsző leszek; csak ölelj át, ne legyenek szavak, csak érezzelek magamnál, ennyi csak, ha megversz, az hidd el, nem érdekel! Miért nem felelsz?? Félsz tőlem, pedig én vagyok a pici.. utálsz, de vedd már észre, gúnyt űzől magadból, szeretném ha fájnál, nagyon fájnál magadnak, legyél pici, mint én, mint egy hangya, lépjenek rád, döngöljenek a sárba!!! Bármi jó.. csak hazudj nekem! Ez nem lehet ilyen szerencsétlen!! Nem teheted ezt, érthetetlen! Szakadni, szakítani, de hidd el, miattad megy minden, dühöngök hogy hazudtál, mégis azt kívánom, hazudj még, hazudj még! A vér folyik, de kétféle képpen mehet, folyik amíg hagyod, folyik, amíg rend nem lesz, és küldesz egy jelet, vagy valamit, vagy folyik amíg van, engem nem zaklat fel, előbb utóbb történik valami.. Nem érdekel. De azért, ha megáll az idő, gondolj rám, ha már nem kattog az óra, ha nem ég a tűz.. Belőled árad a bűz.. Igénytelen vagyok.. Talán túl elnéző és hűséges.. Mert félek. Félek tőled. Az él, a nagy kékségre tapad.. nyit. Ki fogja bezárni? Vajon meddig lehet elmenni, ebben az élénkítő látványban?

„ Próbálom befogni a fülem.. Ne halljam meg!! Amit anyu mond.. mert elhiszem. De nem akarom elhinni! Kisebb voltam, így volt. Próbálom nem magamévá tenni őket, nem beszívni..

Muszáj kizárnom magam. „

Megdrótoztak. Ez rosszul hangzik. Vagy nem is igaz? Összevarták a karomat.. De én nem akartam hogy összevarják! Hogy bezárjanak.. Hogy bezárják azt a szép ajtót újra, mert ott voltam, magamban, megnyílva, és szép volt.. Nem akarok bezárulni!

Adéllal beszélgetett. De most olyan szigorú volt! Még soha nem volt ilyen.. Aztmondta, Nikolett.. Még soha nem mondta ezt..

De annyira jó volt! Sírtam.. Meghatódtam. Valamiért mindig sírnom kell ha szeretnek, vagy törődnek velem. Csodálatos érzés volt! Ilyen biztonságot már rég éreztem, mint ott. Elvittek az ufók.. Feküdtem.. szinte kitárulkozva.. tűt szúrtak.. fájt.. nem mozoghattam.. De beszéltek hozzám.. és nevettem.. megoperáltak?? Szürreális.

Élvezem, ha azt hiszik, kicsi vagyok. Azért mert igazából az vagyok. Kicsinek lenni, mármint mások szemében kicsinek lenni, biztonságérzetet ad. Igen, kicsi vagyok, Vuk vagyok, tessék pátyolgatni, tessék szeretni!

Előtte:

Nem lehet. Írni is nehéz, bár biztosan csak Nessynek.. Szóval félt.. És veszekedtek.. Jobban félt.. ledermedt.. nem akart engedelmeskedni.. és jött minden magától, ahogy azt Nem az apjától, és anyjától el lehet várni, szinte rendeltetés szerűen. Semmi nem érdekelte. Nem érdekel semmi.

Tegnap. Nem is lehet érteni mi történt.. Mi történt?? Minden vak. Lehetetlen megtartani mindent.. Elvesznek mint kacatok.. Kacatok. Azok.

Szóval valami a világ. De nem lehet megfogalmazni, most legalább is nem.

Tegnap.. Csak úgy állt.. tömeg volt, emberek, mindegyik fura, idegen, és ő áll ott hidegen, járna a rímeken.. Elsodorják. Hahóóó!!... Télapó?? "Hohohó!" Nem, igazából, még az se.. Fehér köd, félelmetes.

Beléfúródtak.. Belegyökeredztek.. Mindegyik gyökér, igen! És ezek az erős gyökerek, fúródnak a testébe bele, erősen, a lelkébe, a sejteken áthatolva, feltúrva mindent..

Tegnap előtt.. Félelem. Kérlek segíts!! De nem. Nem megy! Változz át! Mindketten ezt akarják.. Végre, mikor jön el, hogy lássa?? Félek így látatlanba.. Hang vagy a fejemben.. De csöndet!!!! Félek ha látnak. Szégyenlem magam. Valaki verjen meg!! Kényszeríts, könyörgöm kényszeríts, zsarolj!!!!!! Sírni nyüszögve, verni a falat, de túl erős!

Ma.. Tömeg. Ezt nem hiszi el! El kell tünni! De nem, tars ki!.. Nem, egyszerűen nem lehet beszélni, nem lehet megszólalni, megnémúlt.. és túl közel vannak hozzá.. kevés a levegő, tünés, tünés!!!! El kell rohanni el kell rohanni!!!! Nem, nincs levegő, elszívták tőle, a falak, szűkűlnek, kibírhatatlan, MOST!! Nessy kirohant.. És fellökte a benjit.. Nem érdekes.. Aztán még sír is.. Nagyban veszi a levegőt, elgyengült benne minden, csak meg kell nyugodni.. Szédül.. Lehet, lehet el fog esni? De nem. Lecsúszott a földre, ott a fal mellet.. Ez jól esik., Szédülni, és fáradtnak lenni, pihekönnyűnek...

Nem megy, lehetetlen. Kellenek mások!!! Igen!! De bűnös..

Erek. Igazán gusztustalan az emberi test. Guszta! Vér, jaj de szép.. Drága.. Hideg a kéz.. zsibbad.. olyan jó, megint ilyen fáradtnak lenni! Esni szét.

Most tényleg jó lenne, valami szektában.. Homályos fény-színek a sötétben, éjjel, és vér, cigi, és mindent átjáró fű... szívás.. igen.. Fekete ruha, tépedt, szakadt, fekete szemek.. De ha elfogy, ki menti meg?? Ki mentené meg?? Hangulat.. Fekete Varázs.. zakatolás..

Furcsa helyre ért. Pedig ismerős lehetne.. Vérecske, vérecske mindenütt. Csak úgy.. A testben, benne a feszületben megannyi bizsergő drót, dobogó erecske. Egy nagy, tapadós ruha fedi őket, de a zippzár annyi, amennyit lehúzol, és akár elő is kerülhetnek.

Vérben tapos, csöndes az éjjel, csak egy valami csap zajt, és mozog folyton, őbenne, takarásban. Látszik a lehellet, ahogy a tüdő elenged, és a lehellet kifolyik a szájon át. Tócsák és bordó tavak sűrűn foltozzák a tájat. Kúsznak a földön, mint valami hüllő. Gőzölnek, élnek, azokban is van lélegzet, Nessy látványukhoz tapad élénken és izgatottan. Kihült szökőkút szélére huppan, szédül és bizsereg, érzi ahogy mozog, ott bent. Lenéz, mint egy sziklában, vastag repedés van falán, onnan törik elő az élet patakja, végik a karon; a tenyérben tó keletkezett és most ragyog. Fényes, mint egy tükör. Ez lennék Én? Itt vagyok! Ölelj át Önmagam!

Vad minden, magasztal a látvány, szippant; szippant az érzés, a hiány mardos. Valamit, még önmagával sem pótolhat.. Pityog.

Örjöng. Brutalitást akar, ordítani, meg verekedni, mégse moccan. Arra gondol, szívesen megkínozná magát, már azért mert megérdemli, hogy szenvedjen. Önző kis bűnöző, gyilkos! De hazug ez a gondolat! Önmagát senki nem kínozhatja meg annyira, hogy igazi fájdalom legyen belőle, hacsak ki nem írtja azt az ösztönt ami ezt megakadájozza. A kín akkor a leghatásosabb, ha mások csinálják.

Végül is picit kisütött később a nap, felucsúdott, és előtört a fény. Csak beszélt, és nem hagyott mást, eltünt a szorongás, a fagyás; és kacagott mindenen és semmin, fájdalmasan, háromnegyed órán át. Jó volt, mert nem érdekelte semmi, úgy érezte megnyílt benne minden. Mint a virágok szirma, hogy utána illatozzék.

Később szinte bepánikolt, mert nem hagyta békén Nem Az Apja. Mindene rémisztő. Szűnjön meg, és kerüljön a föld alá!

Másnap sírt reggel az egyedüllétttől. Nincs senki akiben bízhatna. Anyjának beképzelései vannak, és vak.. De jól kezdte érezni magát, megmagyarázhatatlan az érzés, olyan „érzem a testem” van ilyenkor. Például rájött hogy van haja. Azért hamar, volt benne az ideg, hogy mozdulatlan legyen, és ne mondjon el semmit. Szerette volna, ha van valaki akit Tányérnak hívnak..

Aztán össze veszett azzal, akit igazából szeret. Annyira forr benne a hiányérzet, beszélni nem is tud róla, mert tényleg hányingere lesz.. aztán mindenki értetlen lesz, mintha direkt csinálnák! Szóval ott volt előtte a Zaj, akinek legszívesebben könyörgött volna, de szinte lefagyott. A Zaj pedig fagyott, nem értett, nem akart, nem engedett, direkt csinálta. Nessy legszívessebben megverte volna, verve be a fejét, hogy szakadjon szét, de csak állt és félt, és hagyott. Fekete csíkok fodrozódtak a levegőben. Nem tudja még lesz e olyan amikor tényleg, látványosan kiborul, úgy mint nyáron, bőgve, a földbe verve magát..

Simán le lehet venni, ha valaki gyászol. Szerintem Nessyről nem lehetne soha, sodorja magával minden, és szívja befelé mindig más..

A gyász.. Másoké.. Ölelő szorongás.. Bénító kérdőjelek és felkiáltó jelek egész erdő tüze. Nem tud semmit! Valaki mondja meg neki! Az egyszerű függés nem elég. Az egyszerű befolyásolás nem elég. Robot akar lenni, szektatag. Önnállóan nem bírja ki.

Tegyük fel, ez a bizonyos árny, Nessy. Mint a Lock Nessy szörny, úgy. A hasonlaton el lehet gondolkozni..

Neki bizony, azért, van életútja. (már amennyiben ezt annak lehet nevezni.) Ebben az életútban, bizony van néhány zavaró szereplő, zavaró szereppel; azaz leginkább egy. Szögezzük le. Ő nem az apja. Ettől a szereplőtől paranoiás kicsit. Alkotójától vér szemeket, vas- láncfűrész fogakat, habzó agyat , röntgen szemeket; rasszista, és diktátori, „leborulni előttem, és kuss!”, és hatalmas jellemet kapott. Remek dízel olaj a pánikroham motorjához.

De igaza van.

Nessy multkor azért sírt, hogy mennyire igaza van. Mert Nessy undorító és bűnös. Mert nem érdemel meg semmit. Végérvényesen ebből alakult ki a „senkit” variáció.

És KÖSZÖNI SZÉPEN, hogy leszarják.. „KÖSZÖNÖK MINDENT!” írta le sokszor. Mindenkinek igaza van.

Állt kétségbeesve, zihálva, benne a homályban, szürke fellegben, és nem tudta hova fusson. Rohanjon, rohanjon! Mert. Ordítást hall a közelben. Éles, durva, kemény hang volt ez. Félt ettől a hangtól, sírt, és leírta sokszor: „ GYŰLÖLLEK!”Aztán meg azt, hogy: „TÜNÉS!”. Végül megszólalt benne Adél, hogy ne bőgjön már, mert nem is ővele ordított ez a hang! Pedig ő érezte, érezte magában ezt a hangot, szívdobogásként, és minden egyes lélegzetben. Egy sárga ér, és izom dúc volt már az egész! Néha úgy érzi, meg akarja ölni. Meg fogja ölni. De értelmetlen ettől rettegni, mikor igazán nem is érdekli, mi lesz vele, ha egyszer lesz valami test-ruházatával. Vajon meddig bírja a foltokat a zsák?.. Teljesen érthetetlen!

Annyira ki van szolgáltatva Nem Az Apjának. Kifeszíti őt, bilincsbe verve, mozdulatlanságra késztetve; átlátva a bőrön is, a rácsokon, és a csontokon, bele lát a szervbe, mászkál benne, és nem tünik ki. Minden az övé. És mindenki ki van szolgáltatva neki. Az anyja is.

Nessy lassan mozog, szédül, meg dől is, szédül benne minden. És pityog. El akar marni mást önmagától, mindent és mindenkit magának akar, beléjük költözni, egyé válni, és végre más lenni. „Suicid mámor”. Bármit megtenne azért, hogy visszaszerezzen bárkit. Ahogy megy, lépked, körötte minden statikus, pontozódó zaj, szédül és ruhája gyenge. El fog esni, és beveri magát. Nem tudja hol van. Eltünt. Bogarak. Másznak. Vér csöpögés. Bele ragadt. Úgy érezte, meg fog halni, fulladott, izzot, izzot a tüdő, szivacs tüdő. Vulkán lett az egész, és ordított „ Úgy vághatsz belém, ahogy csak akarsz!!” És látja erét elpattanni.

Nem sok idő kellet neki, mire rájött arra, amit már eddig is tudott, de azért erre mindig újra és újra rá kell jönni. Arra hogy mocskosul önző, és mocskosul hazug is. Önző, ráadásul mosolyog, bíztat, meg oktat is. Ettől hazug ő.

Aljas dög! Nem gondol másra, csak magára

nem gondol magára, csak másra, és abban is magára!

Nem tehetné azt, amit tesz

álszent duma, hogy küzdj,

lesz, ami lesz!

De titokban kell tartani, titokban mindent

és mondani azt, amit még ő sem tud;

bíztatni, miközben minden hit hamis!

Egyedül van. Sötét van. Csönd.

De van, ami fényeket gerjeszt, mosolyt csal, és őszintén bíztat. Ismerőse, gyönyörű zene, gyönyörű, könnyet söprő Kowalszky; drága hang, és drága ember, ölel s ringat, simít és azt mondja „ ssss, hagyd!”. Megindító lény, egy darab hidegség nincs benne, csak fény és remény, kedvesség. Ültek egymás előtt, megérintették egymást, fény lett, meleg, tavasz, nyár; és új szél simogat. Nessy csak nézte mit művel vele ez a varázs, mert lesimította arcáról a fagy láváját, ahogy hozzáért, szeme újra könnybe lábadt, de elszállt minden, s nyugalom ringatta el.

Másnap Nessy rájött, hogy egy nagy, fekete kutya lakozik benne.

Szédült, a világ ólommá lett, ólom volt a két füle között, úgy érezte megfullad, esett. Már nem érezte a reményt, viszont mindenkit gyűlölt. Érezte ahogy habzik, ölelte a vér, ömlött, és mossta ölét. Megszűnés..

De még mindig ment. Egy lépcsőhöz ért, látta hogy mozognak, egymáson elsikló, egyszerű kőlépcsők voltak, és úgy érezte minden habzik. Ez a hab egyre nagyobb, és egyre vadabb lett, mintha be akarta volna kebelezni, teljesen elnyelni.

Fekszik tehetetlen, tele van lyuggatva a teste, mégsem pusztul el. Apatikus az egész. A kés belemélyed, majd kihúzódik. Aztán megint belemélyed, és megint kihúzódik, és így tovább.

De legalább egy ablak van, az ő kis fura labirintusában. Ezen néha kinéz, és látja a puhaságot, porcukrozott tájat. Keser-édes érzés. Arról hogy a táj megújult, megint csak az jut eszébe. Aki nem kéne hogy eszébe jusson. Édes porcukor, tényleg? Így nem teljes a szépség, lemaradt egy fekete pont. „Ez így nem fer, hogy te nem vagy!” Pityog.

Kezében az él. Bőrén rajta az él. Mar, csíp, éget a fém.. És megnyit vastagon a ruha alatti kék valami fölött. A fémben dobogást érez, és zsibbad a kar, és szédül a fej, ernyed a test, szédülnek a lábak..

Éjjeli tivornya, falcolás, szívódás. Gyors minden, kék, és fekete él. Visszagondol azokra, amikor még félt a démontól, mi megszállta; reszketett és ordított, hogy  hagyja békén. Hányásra, züllésre, szédülésre, butaságra. Már nem kívánja. Mégis szívja be minden erő, és félelmetesen tükröződnek benne. Elkezdődik a színjáték.

...Látja maga körül az embereket, de nem érzi őket. Önmagát se. Nem tudja hol van. Furcsak ködben, homályban ül, s mintha víz alól hallaná azt a sok, látszólag élő alakot. Mozognak, beszélnek, fecsegnek, zörögnek tompán. Túl nagy a homály. És túl nagy a kétség. És a fájdalmas vágy.

De.

Hisz olyan finom minden érintés. Amit testektől, ezektől a furcsa mozgó alakoktól kap. Símogatta őt egy alak. Lehellet finoman érintés, mely lágyan vág belé, amitől elolvad, szinte megered könnye, és kicsalja a mosolyt. Aztán jön mégis, valamiért a buta kérdés. Mi van ha hazudott? Hazug volt e ez a gyöngéd erő? Vagy mégse? Nem érdekli. Szeretné ha még többet és többet hazudnának neki. Minden olyan szép. Elsőre tiszta. Gyönyörű minden kedvesség, még a legapróbbak is, még a legfelületessebbek is, még azok is elöntik fénnyel, és érzékkel, és..talán..leginkább..önmagával, léttel. Ringatnak, mint a leglágyabb zene, s mint hang.

Van bennük valami mindennél magasabb, isteni erő, ami feltépi benne minden gyilkosságát, minden gyűlöletét, szadizmusát. Felszakít benne minden fájdalmat, hogy csak a fénnyel tükröződő, Szent könnyek maradjanak. Tündöklő fuvallatként siklanak át rajta, csiklandós fényként életet lehel belé.. - Áldalak Érintés! - mondja az égre nézve, elragadottan, könnycseppet fúj a szél..

És már nevet is. Nem tudja miért, és mások sem tudják. Most nem érdekli semmi.

Aztán lecsendesülnek a dolgok. Körülötte minden szép, sima, tiszta üveg.. Palota. Üveg csönd. Folyosó. Tisztaság. Talán remény.

Nem sokára látja, érzi ahogy pók mászik ki a fülén. Nem tudja mire vélni. Egyre több lesz, és több, özönlenek ki belőle, nagyok, feketék, fürgék, félelmetesek. Olyan zavaró az egész, próbál nem figyelni, meg figyelni is, csak másra, de nem megy egyik sem. Idővel elmúlik. Kiment belőle az a sok, és könnyen lépdel már a halk üveg folyosón, sima tükröződésben.

Reggel. Egy kis görcs. Valami ellenállhatatlanul arra készteti, hogy ledobja magát a földre. Vergődjön, püfölje magát, verje be magát erősen a földbe, össze vissza, hevesen, értelmetlenül, mint egy undorító hal. BUMM – BUMM – BUMM – BUMM

Mikor lenyugodott, végre végre tudott beszélgetni. Magával. Ahhoz túl gyáva, hogy bárkinek kimondja azt amit érez. Fél az érzésektől, beleremeg minden egyes sejtetésbe, és belehalna ha meghallaná végre azt ami őbenne van.

Pár órát elhalkult benne minden.. Egyszerűen megszűnt létezni, megszűnt érezni, megszűnt gondolkodni.. Meghalt. Végül is pár óra kellett hozzá, hogy rá jöjjön. És amint tudta a szitut, újra elfogta a szorongás. - Hová tünt a világ?? Valami kiragadott a létezésből.. - suttogta. - Félek! Valami??... Hangok??... Ízek??... Létezés??... Lehellet??... Mozgás??... - Kiabált szinte hisztérikusan. A feje olyan nehéz. Nagy nehéz zsák, de hogy lehet az, ha egyszerűen nincs is semmi??

Este megint csak Rá gondolt. Képtelen levakarni magáról, pedig Ő süket, ő nem hallja szavát, kiáltásait; vak, hisz nem látja hogy sír, olyan érzéketlen, hideg kőszobor, és leginkább Hazugság! Mégis könyörög érte. Szólítja, üvölt. De nem hallja meg őt. A sírásban végül is elbóbiskolt, és arra ébredt hogy valaki köhög benne. Sivatagban, homokot szórva. De ez, mint por, hamar elszállt, és visszatért a gyűlölet. - Gázkamrába akarsz! Undorító vagyok! - jött rá, csak hogy önmaga léttelenségét is gyűlölje egy kicsit – Fogd a kezem, rángass oda, dobj be a gázkamrába; fogd a kezem, szoríts, arra megyek, amerre viszel!! - Félt így, hogy nincs az akiről szeretné hogy ott legyen vele. Ölelje át, vagy gyűlölje. Verje széjjel, véresre, verejtékesre, alázza meg, sértse, tépje a húsát! Marjon belé fájdalmasan, kegyetlen gyűlölelettel; az egyetlen ami számít: LEGYEN VELE! A símogatás, finom cirógatás, szavak, hangvétel nem kell neki. Megszakadna bennük. Inkább pusztítsa el! Visszhangzik az ordítás.

Annyira szeretné.. Ha végre elpusztítaná. Megölné. Az lenne utolsó érintése.

"Gyere tépj szét

gyere keress

legyél szép

ölelj át

verj meg

aztán nevess.

Annyira mindegy,

hogy mit teszel velem

céltábla vagyok

és számodra meztelen.

Szeretném ha itt lennél

legyél itt velem

így csak emésztem magam

keltsd életre vérem.

Jelenj meg itt

és csak nézd

ahogyan nézlek

nem kellenek szavak

lelked csókja éltet.

Ha enyém lenne véred..

Ha tiéd lenne könnyem..

Bárcsak összeforrnánk

és végre én lehetnék te

befúródnék a testben

és elbújnék a lelkedben

mint magzat az anyában

olyan szorosan

azthiszem..

Ölelj, simits, fogd a kezem

ha fázom, keltsen életre

szíved dobbanása

ha tőrt szúrnál belém

az se nagyon fájna

veled még a vívódás a szép.."

Ott állt az árny, kietlen tájon, ködös szellő hatolta bőrét. - Mi van ha örökre elvesztem?? - Kérdezte a gondolat. Rátalálhat e még arra amiről azt sem tudja micsoda még, hiánya mégis mindig kábítóan hat rá.. Vajon rá talál e még a Valóságra, amelyből ő nem kaphatott, szívhatja e be magába mások anyagi létét? Más anyagi létét? Vagy Holt Kincs marad örökre már, mit tenger sötét habja rejt? Vadul az érzéstől, a távolság kínozza, öli. A sárban feketéllik illúziós teste, önmagába kapaszkodva, szorítva térdel, és a vér csillogva zuhan belé, hogy végre érezze a létezés két élű örömét, fejében spagettiként mozog a felismerhetetlen, és hirtelen valami erő önti el. Zene hallik, mellyel táncol, érzi testét, az életet, kapaszkodó lehelletet, megtelik fénnyel és anyaggal, ahogy ismerőse nyaldossa kékkel, és tűzzel. Fogják egymás kezét, forognak, forognak hevesen, „téged már láttalak!” kacagják mindketten. Köröttük folyik a táj, összeolvadnak a határok, és megtelnek a rések. De.. Végül menni kell. - Ne ahgyj itt!! - ordít, de nem tehet semmit. Tehetetlenség, ismerős mégis ismeretlen. Újra a szürke köd virágok veszik körül bűnös illatukkal.

Elindul valamerre ezen a furcsa folyosón. Kőből van minden, szürke, láthatatlan kőből, a talaj pedig sehol sincs. Tapogatva mászik. Hirtelen pislákoló fény bukkan fel, a távolban. Közeledik hozzá, reményt hozzva magával talán, ahogy egyre közelebb ér, pislogása gyorsul, végül is lehalkul, és a szívet melegség árasztja el a fény érntésétől. Ahogy megtelik a folyosó ráismer, hogy mendennek alakja van, gótikus pillérek ölelik a kőfalat, absztrakt díszek és minták fonódnak, a padló, meg valami vörös kőből lehet, úgy látja. Őt is elönti a ruha, fekete csipke, dráma, szakadt harisnya. Hamar rá jön, hogy a fény becsapta. Hangyák özönlenek elő, másznak fel rá, őt akarják, semmi mást. A gyomrát rágják. Sír, sikít de itt minden süket. Régi, vonatként süvít végig a „tájon”, és arra gondol nem akar megnyugodni. Ahogy megtelődött fénnyel, érezhette érintését, minden kis sugár képként vágódott be agyába, valami hátsó, ami irányította a vetítőt gyorsan és kéken pörgette a képeket. - Hova kerültem?? - Nem érti. Tehát a helyek mindig változnak. Kényelmes, vörös fotel, előtte a mozivászon. Számára nem kényelmes. Csak vörös, még inkább kék. Nem tudja, vajon az övé e mind ez? Fel állt, és kiment. Összetalálkozott a Keleti Hajnival. Állítólag a Keleti Hajni ismeri. Állítólag a Keleti Hajni ismerős. És az érzése is ismerős. De mégis..fogalma sincs kicsoda ez a nő. Egy biztos: Kék és vörös. Melegség öntötte el, Hajni intett, és mosolygott, és ment tovább. Később, nem tudja hogyan, egy cowboykalapos férfivel találta magát, 30-40 év körüli férfi, lehet azt is ismernie kellet volna, az ember legalábbis úgy tett, mert valamit nagyon beszélt hozzá. De mit is? Arra eszmélt föl, hogy a férfi mintha mindent tudna, bal kezére mutat és azt mondja: „...a másik a jobb kezed, és így nem vernek át.” Ennek semmi értelme nincs! Áll a némaság, és kicsit mérges, hogy még egy őt ismerő, magabiztos cowboy sem tud jó tanáccsal szolgálni. Duzzogva tovább áll.

Túl nagy a csönd. Túl sokkoló a csönd. Vékony, néma csönd. És ekkor. Eszébe jut a Csönd. Az a fajta, ami másokban van, őfelé. Jobban mondva másban. Eszébe jut, mennyire fél. Stagnálás, szűkülés. Vacog, nem akar egyedül lenni, sikít. A Csönd viszont süket is.

Tehát nem tud mit kezdeni magával, konzerv tetővel a kezében ügyesnek hiszi magát. Szabja szét a karját, a lábát, jó ahogy megnyílik a bőr, és felszínre kerül az eddig láthatatlan. A ragyogó vér mindent elönt.

Később, mikor elhalkult a csönd, gyilkos zsarolás ötlött fejébe. Öngyilkosság. Minek? Hogy fájdalmat okozzon másnak. Annak aki anyira hiányzik, annak aki annyira elhagyta, akit imád, akit gyűlöl, ölelné és ölné egyszerre. Kicsi ő még, és tudatlan ahoz, hogy kiderítse mi a jó. A Nap még egy utólsót pislog a horizont mögül, majd végleg eltűnik, és mindent elborít a sötétség. - GYŰLÖLLEK!!! - visszhangzik az utolsó, állatias üvöltés..

Kowalsky:

Van, hogy a kezedet érzem a vállamon,
De mégsem vágom, hogy ez így van vagy álmodom,
És hogy a súly, ami húz, az visszatart vagy felemel...?
Mindegy!
A lényeg a lényeg, hogy bármi jön, ne eressz el...

Van, hogy a szemedet érzem a hátamon,
Figyelsz, mint őrszem a szétlőtt várfalon
De hogy ez a súly, ami húz, az visszatart vagy felemel...?

Van, aki képben van és van, aki mindig szív
Minden út összefut és Hozzád hív...

Ref.:
Lehet, erre van,
Lehet arra lesz,
Lehet balra jobb, lenne, talán
Lehet jobbra, de még nagyon messze van!

Lehet, erre van,
Lehet arra lesz,
Lehet balra jobb, lenne, talán
Lehet jobbra, de még nagyon messze vagy!